VÉGE!

Sajnálom,de ennyi volt ez a blog...eredetileg 48 fejezetes lett,de olyan szinten ratyi az egész,hogy bocsánat,de nem vagyok hajlandó legépelni...:') + Bár nem mondjátok de észrevettem,hogy ez a blogom eltörpül az új blogom mellett...( http://onedirectionvashappenin.blogspot.com/ ) csak a látogatók számát kell megnézni...:') Szóval tényleg bocsánat még egyszer,és köszönöm azoknak,akik kitartóan szenvedtek a blogom miatt.:') xxx

30.Fejezet

Körülbelül 5 perce ülhettem ott baromi csendben a fejemből kibámulva a nagy semmibe. Egyszercsak megállt mellettem valaki, ezért felnéztem. Egy idős néni volt az.
- Mond csak… leülhetek melléd?
- Persze... – az arcomra egy erőltetett mosolyt csaltam.
- Mi a baj?- nézett rám megértően, mintha sejtette volna, hogy mi a bajom.
- Semmi…- sóhajtottam fel.
- Bennem megbízhatsz, szívesen meghallgatlak.. és ki tudja, egy ilyen öreg róka, mint én talán még tanáccsal is elláthatlak- mosolygott.
- Tényleg akarja hallani?!- zavarodottan néztem rá. Ő csak bólogatott, majd felém fordult.
Elmeséltem neki mindent a legelejétől kezdve egészen a legvégéig. Ő csak bólogatott.. néha látszott rajta, hogy nagyon sajnál..
- Szóval egy énekes a barátod, és a szintén énekes barátja megcsókolt? Sajnállak.. nehéz lehet a bőrödben..
- Azért történnek jó dolgok is, de sajnos rosszak is, mint hallotta- hajtottam le a fejemet.
- Minden rendbe fog jönni idővel. Hallgass rám, én már „régi játékosnak” számítok az élet nevű játékban. Na de már ilyen késő van?! Mennem kell az unokámért. Ha bármi baj van, pontban ilyenkor itt mindennap megtalálsz- mosolyodott el.
- Néni..- szólaltam meg –elkísérhetném? Nem tudok magammal úgysem mit kezdeni.
-Persze..- elmosolyodott, majd elindultunk. – Amúgy hívj csak Bertának- mosolygott rám egy kis idő múlva.
Útközben is rengeteget beszéltem Bertával. Jó érzés volt egy kívülállónak kiönteni a szívem, és az, hogy még tanácsot is adott tényleg kicsit jobb kedvre derített. Soha nem gondoltam volna, hogy egy idős nő ennyire megértő tud lenni egy magamfajta tinédzserrel.
- Itt is volnánk- mondta, majd rámutatott a nagy sárga színű épületre és kinyitotta nekem a kaput.
- Bejössz velem Emilyért vagy megvársz itt kint minket?- kérdezte kedvesen.
- Persze, hogy bemegyek, imádom a kis lurkókat- nevettem el magam… és ez szívből jött. Jó hatással van rám a frisslevegő.
Bementünk, majd engem rögtön egy seregnyi picúr rohamozott meg. Nagyon édesek voltak, folyton kérdezgettek mindenfélét rólam és hogy kerültem ide. Az óvónő is rendkívül kedves volt, valahogy Emmára emlékeztetett. Ám a jókedvem hamarosan alábbhagyott, amikor kifejtette, hogy tudja ki vagyok…
- Egyébként nem te vagy Harry Styles barátnője?- kérdezte mosolyogva – mintha téged láttalak volna a minap az újságban- folytatta.
- De igen…- mondtam kissé habozva és közben egy álmosolyt erőltettem az arcomra.
- Jajj, bocsáss meg, ha rosszat kérdeztem- mondta aggódva.
- Nem, semmi gond- mondtam egy újabb álmosoly kíséretében –de most megyek, megkeresem Bertát és Emilyt.
- Emily csoportja az emeleten van.
- Köszönöm- mosolyogtam rá, majd a lépcső felé vettem az irányt. Az emeleten pici székek és asztalok sokasága fogadott. Hirtelen odafutott hozzám egy kisfiú.
- Szia… Adam vagyok. Téged hogy hívnak?- nézett rám nagy szemekkel.
- Ange vagyok- mosolyogtam vissza. –Meg tudod mondani, hogy hol van Emily?
- Persze...- megfogta a kis kezével a kezemet, majd bevezetett egy szobába, ami teli volt aranyosabbnál aranyosabb gyerekekkel. A sok kis pofi között felbukkant egy ismerős arc is. A kicsi Daisy volt az, Lou hugicája, aki szemmel láthatóan örült a jelenlétemnek és egyből felém kezdett szaladni.
- Szia!!- üdvözölt egy széles mosollyal, mire én lehajoltam és a nyakamba ugrott.
- Szia, hogy vagy?- emeltem fel a magasba.
- Jóóól! És te?- mosolygott.
- Öhm.. most már jobban, hogy veled találkoztam! –mondtam mosolyogva.
- Teszed le a húgomat!- kiáltott rám valaki. Mikor megfordultam megláttam Louist.– Amúgy, sziasztok!- vette el tőlem Daisyt mosolyogva.
-  Hát te?! – néztem rá csodálkozva.
- Jöttem a picikémért- röhögött –ma én viszem haza- magyarázta. –Viszont arról mesélhetnél, hogy te mit keresel itt… Mindenki téged keres a városban, Justin már tiszta ideg, Harryről nem is beszélve...- a hangja a végén már nagyon komoly volt.
- Én csak elkísértem Bertát…- mutattam Berta felé, aki épp felém tartott Emilyvel.
- Aha… és mégis honnan ismered?!- nézett rám kérdően Lou.
- Nem mindegy?- szólaltam meg kicsit flegmán.
- Minden rendben?- nézett rám mosolyogva Berta.
- Persze…- csaltam egy álmosolyt az arcomra.
- Szia!!!- rángatta meg a pólómat Emily. – Te vagy az a lány akivel a mama a parkban találkozott?
- Igen…- mosolyodtam el, majd egy pillanatra felnéztem Loura, de jobbnak láttam, hogy ha tovább beszélgetek Emilyvel. –Egyébként Angelinának hívnak, de hívj csak Angenek.- Emily rám mosolygott, majd tovább folytatta a kérdezősködést:
- És ő a barátod?- mutogatott Louisra. Erre a kérdésre Berta is felfigyelt.
- Nem… ő az egyik haverom, amúgy a barátom egyik legjobb barátja- néztem zavarodottam Loura maj Bertára.
- Ange!- vigyorgott Daisy –ma is sétálunk úgy a parkban, hogy Harry is ott van?- azokkal a gyönyörű kék szemeivel olyan szépen nézett rám…
- Nem hiszem…- szólalt meg Lou, mielőtt reagálni tudtam volna. –Ange most szépen hazamegy és közli Harryvel és Justinnal, hogy nincs semmi baja…- közben már az óvoda előtt álltunk.
- Louis, te nekem ne mondd meg, hogy mit csináljak és mit ne!- halálosan komoly fejjel néztem rá.
- Elnézést, hogy közbeszólok, de nekünk mennünk kell…- lépett oda hozzám Berta, majd folytatta –és a tanácsaimat pedig fogadd meg!- majd megölelt. – Ne feledd, engem mindig megtalálsz ott a parkban- rám mosolygott, majd elsétáltak Emilyvel…
- Ange… menj haza!- szólt rám Louis.
- Hazakísérhetlek?- nézett rám mosolyogva Daisy.
- Őőő…
- Van egy jobb ötletem… Mi is arra megyünk haza, amerre Ange, így biztosak lehetünk benne, hogy hazament…
- Jó!- kiáltott fel boldogan Daisy, Louis pedig, mint egy kisgyerek kinyújtotta rám a nyelvét.
- Amúgy… kapcsold be a telefonod… Harry kb. 500 SMS-t küldött már neked.- kacsintott rám Lou.
Kíváncsiságból bekapcsoltam… 389 SMS érkezett Harrytől.
389?!- szólaltam meg megrémülve.
- Hiányzol neki, és nagyon aggódik érted- egy halvány mosolyt csalt az arcára Louis. –írj neki, hogy jól vagy… és ne aggódjon érted, mert velem vagy.
- Aha… persze… szerinted akkor nem fog aggódni?!- nyújtottam ki a nyelvem Louisra. Közben írtam Harrynek egy SMS-t. Rá 2 másodpercre megcsörrent a telefonom. Harry volt az.
- Hallo?
- Ange… úristen… hol vagytok?! Azonnal elmegyek érted!- szólalt meg aggódva Harry.
- Csak kiszellőztettem a fejemet… Nem kell… Lou és Daisy hazakísérnek.
- De én…
- Shh… te most szépen lenyugszol és hazamész…, addig nem beszélek veled, míg le nem nyugodtál.
- Most tényleg azért vonultál így el, mert picit felemeltem a hangomat?!
- Picit?!... Hahó!... ordibáltál velem…de mindegy, nemsokára hazaérek… na szia. – köszöntem el, majd letettem.
- Na?!- Lou kíváncsian nézett rám.
- Csak felhúztam magamat rajta, arra volt jó az egész…- hajtottam le a fejemet.
- Zayn miatt?!- szólalt meg félénken Lou.
Nem válaszoltam semmit sem. A könnyeim elkezdtek folyni.
- Ange… miért sírsz, Valaki bántott?- kérdezte szomorúan Daisy.
. Nem Daisy…- szipogva szólaltam meg, majd letöröltem a könnyeimet. - csak… rossz a kedvem.
- Amikor Louisnak rossz kedve van, mindig megölelem, megpuszilom… és rögtön mosolyogni kezd. Megölelhetlek?- lerakta Louis Daisyt, én közben szipogva bólogattam. Daisy odajött hozzám, én leguggoltam, majd megölelt. Lou arcán az aggódást egy halvány mosoly váltotta fel… majd ő is csatlakozott hozzánk.